Napjainkban, amikor a föld olajkészletei fogyatkozóban vannak, a kevés megmaradt fosszilis energiahordozó felett pedig többnyire megbízhatatlan, és antidemokratikus jelzőkkel illetett országok rendelkeznek, jogosan várnánk, hogy az alternatív megoldások egyre nagyobb teret nyernek. Csakhogy sok (olaj)vállalat ma is inkább öl milliárdokat olyan, általuk alternatívaként feltüntetett megoldásokba, amik teljes egészében ellentmondanak a fenntartható fejlődésről kialakult képünknek, az ilyen kevés reménnyel kecsegtető projektek egyikéről lesz szó a továbbiakban.

A kátrányhomok (avagy homokolaj), ahogy a neve is mutatja voltaképpen sűrű, olajjal átitatott homokot jelent. A világ legnagyobb készletével ismereteink szerint Kanada rendelkezik, ahol a kormány jelenleg is támogatja annak kitermelését. Néhányan - mint a Shell és Esso olajipari vállalatok- a hagyományos iparuk fennmaradásának egyik kulcsát látják benne, miközben a környezetre és a lakosságra nehezedő terhekkel mit sem törődnek.

A problémát az jelenti, hogy a bitumen homokból való kiválasztása rendkívül sok energiát és vizet igényel. Mindössze egy hordó olaj előállításához két tonna(!!!) homok kitermelésére van szükség. A visszamaradó hatalmas mennyiségű salakból sártavakat maradnak hátra, amelyek hatalmas, sötét foltjaikkal mind gyakrabban torzítják el a kanadai tájat, mérgezik meg az élőhelyeket.

A fenti módszer azonban még mindig kevésbé szennyező, mint a második, sokkal gyakrabban alkalmazott technika. Erre akkor van szükség, amikor - mint ahogy az esetek többségében történik - a kátrányhomok nem a felszínen helyezkedik el. Ebben az esetben un. gőzinjekciót használnak, ennek lényege, hogy a környező tavakból, folyókból nyernek ki vizet rendkívül nagy mennyiségben, ezután azt földgáz felhasználásával 200 C fokra melegítik, és különböző erős oldószerekkel - pl. naftával - együtt a földbe pumpálják.

Az így felhasznált vízmennyiség a volt kanadai környezetvédelmi miniszter Lorne Taylor (2004) szerint önmagában azzal a veszéllyel fenyeget, hogy nem marad elég víz a környéken élő emberek számára, tehát a helyiek ilyen irányú félelmei nem megalapozatlanok. Alberta tartomány – a kátrányhomok kitermelés legfontosabb területe - ezek alapján nem csak igen súlyos természeti, de társadalmi problémákkal nézhet majd szembe a jövőben.

Összességében a hagyományos olajkitermeléshez képest háromszáz százalékos széndioxid terheléssel kell számolnunk a kátrányhomok esetében. Vajon puszta véletlen, hogy Kanada a koppenhágai klímacsúcson sem igyekezett kiállni egy erős egyezmény megszületése mellett?  Mérlegelte-e a kormány, hogy az ország olajtartalékának kinyeréséhez a teljes földgázkészletének két-háromszorosára lenne szükség? Láthatóan a megnövekedett üvegházhatású CO2 kibocsájtás, a gáz és vízkészletek elpocsékolása, a természet olajos sártengerré változtatása nem képvisel jelentős súlyt az olajlobbival szemben.

Kérdés, hogy a kanadai kormány miért támogat minden erejével egy ilyen rendkívül káros és pusztító  rendszert? Kinek az érdeke az, hogy a láthatóan fenntarthatatlan folyamat folytatódjon? Lehet hogy csupán a Sehllnek - és társainak -, akiről már évekkel ezelőtt bebizonyították a hatóságok, hogy tudatosan hamis számokat közölt a készleteiről annak érdekében, hogy elhitesse a  részvényeseivel, rendelkezésre áll még hosszú időre elegendő, kitermelésre váró olaj?
Nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy az emberek és a természet érdekeit nem ez szolgálja, ezért küzd a kátrányhomok kitermelések folytatása ellen évek óta a kanadai Greenpeace is.